A Kibédi Péterfy család oldala

1977 őszén, amikor hozzáfogtam a családi krónika folytatásához, magamról és családomról kellett írjak, már aránylag gyakorlott krónikaíró voltam. A testvérek életéről születési sorrendben írtam, amiben én a 12. helyen szerepelek. Ez a szám pompásan illett jellememhez, mert valóban tucat embernek tartottam magam egész életemben.
Módszerem a következő volt: már nyáron, Kenesén kiválasztottam a következő téli hónapokra azokat az áldozataimat, akiknek az élettörténetét meg szeretném írni. Ezeknek még idejében levelet írtam, amiben felkértem, hogy minél részletesebben írja le addigi életét, és ha talál házánál iratokat, amelyeket írásom közben fel tudok használni, azt levelével együtt küldje el. Egy személy kivételével mindenki eleget tett kérésemnek.
Amikor ősszel hazamentünk Ózdra, ott előszedtem azt a rengeteg levelet, amit 1945 óta kaptam családtagjaimtól. Kiteregettem a kis szobában és napokon át olvastam, jegyzeteltem, gyűjtöttem a reá vonatkozó adatokat. Hetek munkája kellett ahhoz, hogy valami összeálljon ezekből a mozaikokból.
Igen ám, de most, amikor magamról és családomról kell írjak, mit kezdjek ezzel a módszerrel? Most kihez forduljak? Hisz magam vagyok. Én vagyok a dolgozatom alanya, Péterfi Károly és Luczay Gizella 1914. július 12-én Nyárádselyében, a hálószobában született 12. gyermeke, aki az idő folyamán diák, majd felnőtt, családos ember lett, felesége, testvérei, ismerősei Ferinek, gyermekei apának, unokái papónak szólítják.
Az ember ezért különb minden állatnál, mert egyszerre szubjektum és objektum. Egy személyben vagyok alany és tárgy; egyszerre vagyok megismerő, cselekvő lény, aki szemben áll külső világgal, mint megismerés és a tevékenység tárgyával, és vagyok a külső, anyagi világ része, az emberi megismerés, tevékenység tárgya. Képes vagyok önmagamat kívülről szemlélni. A szemlélő énem ugyanaz, mint évtizedekkel ezelőtt, de a szemlélt tárgyi világom mindig változó.

Most azt a feladatot róttam önmagamra, hogy szembenézzek énemmel, próbáljam megragadni egyéniségem, rögzítsem külső, belső világom, megkíséreljem leírni, milyen voltam, milyen vagyok. Tudom, vállalkozásom merész. Őszintén papírra vetni, milyen voltam a múltban, milyen vagyok emberként, testvérként, férjként, apaként. Visszaidézni, hogy milyen voltam, mint gyermek, kamasz, fiatalember, családos férfi, milyen vagyok öregemberként. Képes leszek-e elfogulatlanul szemlélni, minősíteni magamat időben és térben.
Hiába változatlan a szubjektív énem, a tárgyi valóság minden időben más. És ehhez nemcsak a fizikai létem, de annak vetületeként a beszédem, értelmi fejlődésem, érzelmi világom, akarati megnyilvánulásom is a fejlődés, a változás örök törvénye alatt áll. Ahogy Pál apostol a I. Kor. 13:11-ben írja: „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk…. most töredékes az ismeretem.”
Ez a reális igazság: látásunk homályos, ismeretünk töredékes. Ennek tudomásul vételével fogok írásomhoz. Sőt tisztában vagyok azzal is, hogy ez a tükör, ami által látásunk homályos, szimbolikus jelentésű, az én megismerésemnek egyik eszköze, amibe belepillantva láthatom saját életemet, de az eszköz igen gyatra, homályos, torzító. Az ismereteim tökéletes voltát nem is kell említenem.
Az önismeret egyik kézzelfogható eszköze valóban a tükör. Ha ebbe belepillantok, az kegyetlen hideg realitással tárja fel arcunkat. A tükör, ha jó, nem hazudik, olyan az arcom, amilyennek abban látom.
Tükörképünket pótolja, a pillanatot időben és térben rögzíti a fénykép. Sütő András az Orbán Balázs Székelyföld képekben című könyvének előszavában ezt írja: „A fényképezés örök csodája, napjainkban sem csökkenő varázsos ereje, hogy képes megállítani a megállíthatatlant; a rohanó időnek egy pillanatát, emberi létünk egy parányi rezdülését, minekutána beszállunk valamennyien Kháron ladikjába. Az már saját káprázatunk műve, hogy a megörökített mosolyt, születésnapi fejmozdulatot, ideiglenes képszöveggel illesztjük az emlékeink közé.”
Nos, ezt a káprázatot kísérlem meg, hogy életem elhunyt idejét minél hitelesebben feltámasszam. Megpróbálom a képlencse által megállított időt újra mozgásba hozni, az általa támasztott emlék-sorokat összekapcsolni.