A középkori magyar hadsereg

Kivonat Kristó Gyula Az Árpád-kor háborúi könyvének 3. fejezetéből


Nehézlovas védőfegyverzet

 A XI-XIII. században a test védelmére a páncél sokféle típusát használták, de az összefüggő lemezpáncél az Árpád-korban még nem alakult ki. Közkedvelt az ún. szalagos sodronypáncél[lásd:Veretes páncél], amelynek kovácsoltvas gyűrűcskéit szíjakra verték sorba, s a váltakozóan jobbra-balra fordított gyűrűsoros szíjakból erősítették össze a megbízható, de mégis könnyű és hajlékony páncélt. Természetesen ismerték a sűrű sorokban bőrruhára varrt gyűrűkből álló változatot is. Csak az egészen előkelők tudták megfizetni egy-egy valódi sodronying árát [lásd:Sodrony páncél], amelyet fáradtságos munkával, legkevesebb húszezer gyűrűcskéből állítottak össze. Úgy „szőtték” meg ezt a mintegy tíz kilogramm súlyú inget, hogy minden – hét-tizennégy milliméter átmérőjű és másfél – két milliméter vastagságú – vas huzalkarikájába négy másikat kapcsoltak, s minden szemet egyenként összeforrasztottak vagy összeszegecseltek. A laposra vert huzalból készített gyűrűk a XIII. század elején jelentek meg, s alkalmazásuk úgy növelte meg a sodronypáncél fém védőfelületét, hogy súlya változatlan maradt. A nyugat-európai szokás szerint gyártott páncél valóban hosszú ujjú – a XII. századtól csuklyás szabású – térdig érő ing volt, amelyet kétoldalt fel kellett hasítani, hogy ne akadályozza a lovas nyeregbe szállását. A csípők védelmére megalkották a sodronyos nadrágot vagy harisnyát, majd az ing ujjainak bezárásával kialakították a sodronyos kesztyűt is, ami a XII. században szorította ki az addig megfelelőnek tartott ujjas bőrkesztyűt. Idővel szükségessé vált az ellenséges fegyverek által legjobban veszélyeztetett váll, könyök és térd erőteljesebb védelme, ezért az említett helyekre, sőt a XIII. század elejétől már a felkarra és az alsó lábszárra is felcsatolható, felszíjazható páncéllemezeket erősítettek [lásd:Páncéllemezek].
 Mindezzel egy időben használták a lemezkés páncélok [lásd:Pikkely páncél] különféle típusait is. Ezek egyike úgy készült, hogy nagyjából téglalap alakú vaslemezkéket a rövid széleiken és a közepükön lévő nyílásokon át szíjjal sorba fűztek, majd további szíjazásokkal az egymás melletti sorokat is összefogták, s ily módon viszonylag könnyű és hajlékony páncélhoz jutottak. A pikkelypáncél négyszegletes lemezkéit tetőcserépszerű illeszkedéssel a felső szélük mentén szíjjazták fel a bőr- vagy textilingre, és a közepükön még egy-két szegeccsel rögzítették is. A XIII. század második felében ún. brigadin vált kedveltté; ez vascsíkokkal vagy vaslemezkék sorozatával bélelt bőrkabát volt, s viselőjén csak a felerősítő szegecsfejek sorozatainak rendszere árulkodott róla. Ez a páncélfajta a mongol betörést követően alakult ki Közép-, majd Nyugat-Európában. A tárgyalt lemezkés páncélok a XI. században rövid vagy hosszú ujjú, nyakkivágásos, térdig érő nadrággal egybeszabott kezeslábas mintájára készültek. Az alsó lábszárakat széles bőrszalaggal tekerték körül, de ritkán már lemezkés harisnyát is viseltek. A védőfelszerelést fejhez simuló, s egyébként is szűk szabású csuklyával ellátott lemezkés sapka egészítette ki; az előkelők erre vették még fel a lemezsisakot. A XII. században az ing és a nadrág különvált, s a csuklyás ing akár a lábikráig érően meghosszabbodott, ezért hátul és kétoldalt fel kellett hasítani. Bőre szabták, később testhezálló formára méretezték.
 A vitéz páncélját egy bőre szabott, redőzött ingre húzta fel, s mivel ez volt a hosszabb, rendszerint ki is látszott a páncél alól. A páncélra a XII-XIII. században még egy övvel leszorított fegyvering (bambusium) került, ezt a kereszteslovagok terjesztették el Európában, s elsődlegesen a páncélos test napfény elleni védelmére szolgált.
 A korábban még lemezekből összeszegecselt, kúpos harangú példányokat a XI. században az egy darabból kovácsolt sisakok kezdték felváltani, amelyek orrvassal, azaz a homloktájról lenyúló vaspánttal készítettek[lásd:Nyitott sisak]. E sisakok alsó szélén lyuksor fut, ebbe fűzték be a lemezkés, felvarrt gyűrűs vagy sodronyos nyakvédő felső szélét. ... A XII. században megnőtt a támadófegyverek súlya, s ezzel fokozódott a hatékonysága is, ehhez a védőfegyvereknek s így a sisakoknak is alkalmazkodniuk kellett. Gyártani kezdték a félgömb alakú példányokat, majd a megnyúló és kiszélesedő orrvas egyre inkább fedezni kezdte az arcot [lásd:Arcvédős sisak], s fokozatosan kialakult a henger vagy hordó alakú sisaktípus [lásd:Fazék sisak]. Ez már az egész fejet védte, s csak a szemek előtt vágtak rajta keskeny látónyílást, alatta pedig légzőlyukakat. Ez a fazék (= csöbör) sisak a párnázott fejtetőn ült, s a XIII. században már címer szerepű sisakdísszel is felszerelték. Az arcél előtt egy merevítőpálca futott. A XIII. végére ez a sisakforma tovább növekedett, s a tetejét ismét kúposra kezdték formálni, hogy az ellenséges csapás könnyebben lecsússzék róla. Ez a nagyméretű fazék- vagy üstsisak már a vállakra nehezedett úgy, hogy a fej szabadon foroghatott benne. Súlya miatt rendszerint csak az ütközet előtt tették fel, s alatta vagy sodronyos, pikkelyes csuklyát, vagy alacsony, kúpos harangú kis sisakot (bacinet) viseltek, de ilyen sisakot feltettek a lemezkés csuklyával védett fejre is.
 A test előzetes védelmére szolgáló kis kerek pajzsokat [Lásd:Kis pajzs] (Árpád-kori magyar nevük vért) a XI. században a mandula vagy csepp alakú, sima vagy domború felületű normann pajzsok [Lásd:Normann pajzs] nagyrészt kiszorították. Ez a deszkából készült, bőrrel bevont, abroncsolt és szegecselt keretű nehéz pajzsforma jó kétszáz évig maradt a használatban. Lovasok és gyalogosok kezében egyaránt megfért, s vagy a hátoldalára szerelt pajzsfogóval tartották, vagy hosszabb tartószíjjal a nyakba akasztva hordták. Legszélesebb részük közepére kúpos testű, fémlemez pajzsdudort szereltek, de a Nyugat-Európában a XII. század első felét követően ezt már elhagyták, s a korábban is festett pajzsfelületen megjelentek az első címerek. Ezek az időközben a normann pajzsból elkülönült, háromszög alakú, ugyancsak lapos vagy domború, de az előbbinél jóval kisebb pajzsokon [lásd:Háromszög pajzs] váltak általánossá.

Nehézlovas támadófegyverzet

 A nehézfegyverzetű lovas (lovag) távolsági fegyvert általában nem használt, ezért magyar sajátosságnak tűnik, hogy a XIII. század közepétől adatok sokasága bizonyítja: az íj a felszerelésükhöz tartozott.
 A korábbi időkhöz képest megnőtt a lándzsa [lásd:Kopja/Lándzsa] jelentősége, mert a könnyűlovasság nyílzáporos csatakezdő műveleteit követően a nehézfegyverzetű főseregek ékben vezetett lándzsás rohamban ütköztek meg. A lovag a baljában tartotta a ló kantárját, s egyben irányította a nyakából szíjon lógó pajzsot, ugyanakkor pedig a jobb hóna alá szorított nyelű, előreszegezett hegyű lándzsával vágtatott előre. A ló és lovas egész mozgási energiája a lándzsacsúcsban összpontosult. A lándzsák nyelét a hegy alatt címeres zászlócskával díszítették. Ismerünk olyan beszámolót, amely szerint az ütközetben kölcsönösen egymásra dobták a lándzsáikat az ellenfelek [lásd:Hajított lándzsa] , a magyarok tehát még a XIII. században is inkább a döfő- és hajítófegyverként egyaránt kezelhető, embermagasságú nyélre szerelt lándzsákat kedvelték.
 Az egymásra támadó ékek lándzsaharca után kialakuló test-test elleni páros viadalok közelharcának fő fegyvere a kétélű kard [lásd:Kétélű kard] maradt, de a védőfegyverzet gyakoribbá válásától és minőségi fejlődésétől is kényszerítve lényeges változásokat élt át. Súlya jelentősebben csak a XII. század közepétől indult növekedésnek, a csapás hatékonyságának emelése céljából, s az egy kilogrammról lassan elérte a másfél kilót, sőt a megnyúlt markolatú, alkalmanként kétkezi használatra is illő típusok [lásd:Pallos] még meg is haladták azt. A súly emelkedése a penge hosszúságának és szélességének, valamint a markolatgomb tömegének növekedési számlájára írható, emiatt a kard súlypontja még közelebb került a markolathoz, aminek következtében megjavult a kezelhetősége és a szúrás pontossága. A kényelmesebb és a manőverezésre képesebb, vívó használatot segítette elő a markolat végét határoló markolatgombnak és keresztvasnak ívelt vonalú kialakítása, ezzel ugyanis nagyobb tér jött létre a markolatot szorító kézfej mozgásához. Ugyanezt a célt szolgálta a markolatvas megnyújtása, mert így a páncélkesztyűs kéz jobban elfért rajta. A korszak kardjainak többféle típusú keresztvasát a megnyúlt forma kapcsolja össze, amely tizennyolc – huszonöt centiméter hosszúság között változott. A méretarányaikban változatos pengék új – bár már a X. századtól megfigyelhető – jellemzője, hogy nem lekerekedően, hanem határozott hegyben végződnek, jelezve, hogy rendszeresen szúrtak is velük. A korábban fél-pengeszélességnyi vércsatorna a XII. század közepéig kissé, a későbbiekben lényegesen elkeskenyültek, sőt feltűnt a vércsatorna nélküli, enyhén gerincelt (azaz rombuszmetszetű) pengeforma is. A penge mindkét oldalán vas vagy színesfém bekovácsolású műhelynevek, feliratok, geometrikus jelek, alakos ábrázolások jelentek meg, kivételképpen pedig címer is előfordult.
 A közelharcban vagy a kegyelemdöfés megadásakor a küzdő felek tőrt [lásd:Tőr] is előrántottak, ezért a XII. századtól kezdve ezt a fegyvert is a lovagi felszerelés kellékének tekintették. Páncélos ellenféllel szemben igen hatásos volt – elsősorban a gyalogság kezében – a sokféle balta [Lásd:Bárd] , amelynek nehézlovassági használatát egyelőre nem tudjuk bizonyítani. A kisméretű buzogány néhány változata a korszakban terjedt el, de inkább a könnyűfegyverzetű lovasság használta.

Könnyűlovas védőfegyverzet

 A könnyűfegyverzetű vitéz a XI-XIII. században ugyancsak rákényszerült a védőfegyverzet használatára, hiszen nagyon sokszor nehézfegyverzetű ellenféllel kellett összecsapnia. Teste védelmére nyilvánvalóan elsősorban bőrpáncélt ölthetett [lásd:Kemény bőrpáncél] , olyasfélét, mint amilyeneket a XIII. századi mongolok bőrpáncéljuk leírásából ismerünk: „A harcosok vértezete... négy darabból áll. Egyik része a combtól a nyakig ér, de igazodik az emberi termethez, mert a mell előtt keskeny, a kartól lefelé pedig kerekdeden körülöleli a testet; hátul a derékig van egy másik rész, mely a nyaktól kezdődik és a testet körülfogó előbbi darabhoz csatlakozik; a váll fölött pedig ezt a két részt, tudniillik az elülsőt és a hátulsót, csatokkal a vállakat fedő két vaslemezhez kapcsolják; karjukat szintén vértezet takarja: a válltól a kézig ér és alul nyitott, valamint a combjukon is viselnek egy-egy darabot. Valamennyi rész csatokkal kapcsolódik egymáshoz.” Maga a bőranyag fáradságos munkával készült: „Marhabőrből vagy más állat bőréből hasított, tenyérnyi széles csíkokat vesznek, hármat vagy négyet szurokkal összeragasztanak, és kis szíjakkal vagy zsinegekkel megerősítik, a felső bőrcsíknak az aljába zsineget fűznek s ez a következőnek a közepébe illesztik, és így tovább, míg a végére nem érnek. Ennek következtében, mikor meghajlítják, az alsó csíkok a felsőkbe csúsznak, és így kétszeres, sőt háromszoros rétegben veszik körül a testet.” A rangosabb harcosok a korábban már tárgyalt lemezkés, illetve sodronypáncélt öltötték magukra. Ez utóbbiak – szemben a lovagi páncéllal – rendszerint rövid ujjú, s csak a felsőtestet takaró kerekmetszetű drótgyűrűkből összeállított ing szabásában készültek, s az alsótest védelmével a túlzott súlynövekedést elkerülendő, nem törődtek. Csak a XIII. században nyúlt meg a sodronying hossza mind a karokon, mind a csípőn, s a kun élharcosok már ilyen páncélt hordtak. A lemezkés páncél készítéséről is maradt fenn korabeli leírás: „ujjnyi széles és tenyérnyi hosszú vékony (vas)lemezeket csinálnak szép számmal, és minden egyes lemezbe nyolc apró lyukat fúrnak; belől három erős, keskeny szíjat fektetnek, a lemezkéket lépcsőzetesen egyiket a másikra helyezik és az említett lyukakon átdugott, vékonyra hasított bőrökkel szorosan a szíjakhoz erősítik; legfelül rávarrnak egy bőrszalagot, amely megduplázódik mindkét oldalon, és hozzávarrják az egyik szíjhoz, hogy a lemezek jó erősen egymáshoz simuljanak. A lemezekből így szíjszerű alakokat nyernek, azután valamennyit összekötve elkészítik a vértezet különböző darabjait... és úgy kifényesítik, hogy aki ránéz, megláthatja magát benne... A sisak felső része vasból vagy acélból készül, az a része azonban, mely körös-körül a nyakat és a nyeldeklőt védi, bőrből van, ezeket a bőrrészleteket mind a fent ismertetett módon formálják.”
 A könnyűfegyverzetű harcos is sisakkal védte a fejét [lásd:Nyitott sisak]. Ez a sisak a XI-XIII. századi Kelet-Európában lemezekből összeszegecselt vagy egy darabbá kovácsolt, kúpos, félgömb vagy féltojás alakú, sodronyos vagy bőrre szerelt lemezkés nyakvédővel ellátott volt, s a sisakdíszt tartó köpűben, vagy zászlócska-tartó kis rúdban végződött. Gyakran kiegészült orrvédővel, máskor pedig félarcos, sőt arcos fémmaszkkal is [lásd:Arcvédős sisak].

Könnyűlovas támadófegyverzet

 A könnyűfegyverzetű harcos pajzsot rendszerint nem használt, de alkalmasint kézbe vehette. A pajzstól való tartózkodásnak az volt az oka, hogy akadályozta tulajdonosát az íj és ló együttes kezelésében. Fő támadófegyvere ugyanis az íj maradt. A XI-XII. században feltehetőleg megőrződött a honfoglalás kori összetett-visszacsapó íj típusa [lásd:Ősmagyar íj]. Ez mintegy száztíz centiméter hosszúságú, leengedett állapotában enyhe ívelésű fegyver volt. Ezt a formát több részből összecsapolt, alkalmasan megfaragott famag adta: a markolatot és a karokat egy, az íjkarok végeit egy-egy további darabból illesztették össze, vagy megfelelő alakú ágakat kerestek a két teljes íjkarhoz, s ezeket csapolták össze a markolattal. A legalkalmasabb anyagnak a juhar jól megmunkálható, szívós és rugalmas fája bizonyult. A rugalmas íjkarok - felajzva a célpont felé néző - külsá ívére zsírtalanított és megpuhított szarvasínkötegeket, a belső - az íjász felé forduló - ívére pedig szarulemezt ragasztottak fel halenyvvel. Ez a szerkezet magyarázza meg a típus nagyszerű tulajdonságainak titkát: az ín ellenállt a nyujtó és húzóerőnek, a szaru rugalmas támasztékot adva egyensúlyozta ki a külső (ínnal borított) oldalon fellépő erőket, s közöttük a fa játszotta az összekötő szerepet, felvéve egyben az erőhatások okozta rezgéseket is.    Íjjal harcoltak a Magyarországra hozott muzulmán íjászok, és rajtuk kívül a hasonlóan felszerelt magyarok, székelyek, besenyők, majd a XIII. századtól a jászok és kunok is. Az utóbbiak minden bizonnyal az összetett-visszacsapó íj későbbi, fejlettebb, ún. tömörcsontvéges változatát hozták magukkal [lásd:Nomád íj] . Ennél az íjfajtánál a rugalmas és a merev íjkarrész hosszúságának aránya az utóbbi javára változott meg úgy, hogy a merev kart még egy – olykor több húrbeakasztó vájattal is ellátott, vagyis az íj gyengébb és erősebb felajzhatóságára utaló – tömör csontból faragott karvégekkel toldották meg. A markolatot is átalakították, mert a korábbi, ellipszist közelítő formájú markolatborító csontlemezek helyett középen keskeny, a végein szélesedő példányokat ragasztottak fel rá. Ezt az íjtípust egyszerűbben lehetett tömegméretekben gyártani. A tömörcsontvéges összetett-visszacsapó íjatt a korábbi típusnál kisebbre méretezték, mert merev karjai meghosszabbodásával az egész íj merevsége megnőtt: a fegyver erősebbé vált és messzebbre hordott. Nehezebben lehetett persze felajzani, viszont jobban tűrte a hosszabb ideig tartó megfeszített állapotot, s így lehetővé vált állandóan működőképes fegyverrel járni. Emiatt viszont át kellett alakítani a korábbi bőrhurka formájú íjtegezt olyan tartóvá, amely alkalmas volt a felajzott íj befogadására. Maga az íj a hőmérsékletre és a nedvességre továbbra is érzékeny maradt olyannyira, hogy a hód-tavi csatát (1280) a kunok éppen egy kitört zápor hatására, íjhúrjaik megereszkedése következtében alkalmatlanná vált lőfegyvereik miatt vesztették el.
 A nyílvesszők változatos formájú nyílhegyei között a XI. századtól kezdődően megszaporodtak a különféle páncéltörő nyílcsúcsok, jelezve azt, hogy az íjászok egyre többször találták magukat szembe páncélozott ellenféllel. A sokféle hegyű nyílvessző között tudatosan válogattak.
 A könnyűlovasság – beleértve a kunokat is – lándzsa használatáról nincs régészeti, illetve képi adat a Kárpát-medencében, a délorosz steppén azonban ez a fegyver is ismert volt, leginkább széles köpűvel, és keskeny, páncéltörő pengével [lásd: Kopja/Lándzsa]. A XIII. századi mongolokról tudjuk, hogy „némelyeknek közülük vannak lándzsáik, a lándzsa vas tövénél horoggal, melynek segítségével az ellenfelet a nyeregből lerántani igyekeznek.” A közelharc fegyverei közül a szablya említendő [lásd:Szablya], jóllehet még a mongolok között is inkább csak a gazdagabbak rendelkeztek vele. A XI. századtól kezdve ez a fegyver is átalakult: lassan létrejött a korábbinál hosszabb, szélesebb és erősebb görbületű penge. Megmaradt a markolatvasnak az él felé hajlítása, és rendszerint egyenes, ívelt oldalúan rombusz elölnézetű keresztvasat húztak fel rá, de később – már a XIII. században – az egyenes, pálcás végű keresztvas is megjelent.
 A balta a XI-XIII. századi könnyűlovasság nomád leletanyagában igen ritka, jóllehet pl. a mongol katonai előírás a XIII. század közepén szekerce tartására kötelezte a közvitézt [lásd:Szekerce]. Figyelmet érdemel az a tény is, hogy az inkább lovagi fegyvernek vélhető bárd is bekerült – ha elvétve is – a kun fegyverzetbe.
 Volt még egy hagyományos, a Kárpát-medencében talán már besenyő vagy csak kun közvetítéssel megjelent ütőfegyver, a buzogány [lásd:Buzogány]. Változatos formában vasból kovácsolták vagy bronzból öntötték e buzogányokat, s fanyélre szerelve használták őket.

Számszeríj

 Ez a félelmetes hatású fegyver mindvégig megmaradt a gyalogság használatában, tehát az egyik lovas fegyvernem felszerelésébe sem épült be. Első adatunk szerint, 1242-ben a spanyol Simon ispán számszeríjászai segítségével védte meg a tatárok ostromolta esztergomi várat, 1265-ben pedig a lovak számszeríjjal való lelövését említik, vagyis a fegyvert korszakunk végén már magyar földön is alkalmazták [lásd:Nehéz számszeríj]. A számszeríj törzsét fából faragták, s a felső részére kötötték fel szíj vagy zsinórköteggel az ívet. Az ív több irdalt felületű szarulemez összerakásával készült, pergamennel vagy nyírkéreggel bevonva az időjárás káros hatásai elleni oltalom céljából. Az ideg – amely húrral vagy zsinórral sűrűn betekert húr – vagy zsinórkötegből állt – két véghurkát az ív két végének vájatába akasztották be. A törzs felső lapja vájatolt volt a nyílvessző jó fekvésére, s egyben a célzás megkönnyítésére. A számszeríjat felhúzókészülékkel kellett felajzani, mert az emberi kar ereje kevés volt hozzá. A megfeszült ideget a törzs középtájába beszerelt ún. dió akasztotta meg, s ha ezt a törzs alján lévő lehúzó karnak a törzs felé nyomásával elfordulni engedték, az ideg előrecsapódott, s kilőtte a nyilat. A kézi íjjal szemben hátrányos volt a számszeríj kisebb lövésgyorsasága, de ezt a hátrányt a nagy átütőerő ellensúlyozta. Nem véletlen tehát, hogy a hadi nyílhegyek „páncéltörőek”, azaz négyélű, rombuszmetszerűek. A vashegy hossza hetedfél-tizenegy, a vesszőké a harminc-negyven centiméter között változott. A hadi nyilak vezetőszárnyait ferde irányban erősítették fel, s az emiatt forgásba jött nyílvessző nagyobb átütőerővel repült.




Az ősmagyarok fegyverzete


Vissza